Hogy Viktor Orbán Európában és a Világon is, ilyen öntudatosan tud föllépni, az a Magyar történelemből ered. Na, de most itt vigyázni kell, hogyan értjük és miként interpretáljuk történelmünket! Ebben sokat segíthet Nemere István író és eszperantista, „Magyarország története“ , című három kötetes műve.

Ami különösen, sőt egzisztenciálisan is fontos jelenünkben, a történelem dialektikus vagy dialogikus megértése. Mi rászoktunk a történelmet klasszikus dialektikus ellentétekben látni, habár már több mint kétezer éve, a dialogikus felfogás is itt van, sőt besegített az eddigi ittlétünk maradásában (hogy ne írtsuk ki egymást).

De ezen a közép-európai területen, ahova a magyarok is tartoznak, a Keleti Birodalom-ban, u.n. Ausztriában, olyan dialogikus népi, majd nemzet-közi tapasztalatok is keletkeztek, melyek jelenünkben szükségesen világszerte felhasználhatók. Amikor a dialogikus kölcsönös megértés létszükségessé vált.

A törtélmi múltban ezek a közvetlen tapasztalatok különböző okok miatt nem lettek figyelembe véve. Ebben a keleti birodalomban a monarhiától korlátozva, időben eltolódva tudatosodott a Francia Forradalom. Majd csak a különböző népek nacionalizálódása eredményesedett, elferdítve a demokráciát. Amiből nemzeti demokráciák, ellentétekbe alakultak, a többnépességü monarchiában.

Ezt a kiferdült nemzetközi demokráciát mutatja be Nemere István a magyar történelem interpretációjában. Nem véletlen hogy sok nemzeti patriotának nem tetszik a kimutatása, olyan történteknek is, melyeket az u.n. tudományos kutatásokban is inkább el vannak hallgatva. Nemere egyoldalú nemzeti óvás nélkül mutatja be az eddigi dialektikus ellentéteket, mind a két oldalról. Ezek után, lehetővé téve ésszerű dialogikus megoldásokat.

Ezek az inter-nacionális tapasztalati értékek a történelem azon idejében, amikor itt nem kaptak fejlődési lehetőséget, a világ más tájaira vonultak ki. Leginkább Amerikába, melyből az Egyesült Államok, óriási nemzetközi fejlődési energiával keletkezett. A régi Európa meg e helyett két világháborúban tette tönkre magát. Amiből meg minden oldalon (úgy a tudományban mint a gazdaságban) az USA profitált.

Míg történelmileg eljutva jelenünkig, a tudomány fejlődése elért egy olyan pontot, amikor a régi, dialektikusan meggyőzni akaró klasszikus gondolkodás, megérte a végét. Nemere sci-fi regényeiben, e folyamat előrelátásában is részt vett. Történelmi realitásból kiindulva, jutott el egy olyan következtetéshez, aminek tudományos hitelessége mindjobban bebizonyosodott.

Egy előadásában, amit olvasókörének tartott, mondta, aminek csak kevesen láttak tudományos jehetőséget is, hogy: „Minden ami történik, fel van jegyezve úgy, hogy mindörökre megmarad.“

Míg a kvantum-teória, most már több mint száz éves fejlődésében, jelenünkben elérte a kvantum-mechanikában azt a stádiumot, amikor ennek az előbbi, csak „fantasztikus“ kijelentésnek, tudományos bizonyítéka is meglett.

Talán ez is motiválta, szorgalmasan írni műveit, melyekből 800 könyv keletkezett, ami a világ legtermékenyebb írójává tette. Ebből eszperantó műveivel, már előbb is elérte ezt a fokot. De talán a történelmi írásai és különösen ez a három vaskos kötet, Magyarország történetéről, könnyen olvasható művészi stílusban, egy olyan dialogikus fordulat, az eddigi nemzeti történelmek dialektikus írásaiban, melynek jelentősége jelenünkben, általánosan szükségessé vált.

Ebben nem kevésbé, hanem lényegesen, Nemerének az eszperantóból eredő gondolkodási módja is megtalálható. Nemzeti történelmet írni, fölszabadulva minden egyoldalú elfogultságtól, a most is itt történő európai háborúban, egzisztenciálisan szükségessé vált. Különösen, amikor éppen azon a területen dúl a háború, ahol a politikában először lett megismerve, (most már több mint 40 évvel ezelőtt) a dialogikus új gondolkodási módszer jelentősége.

Egy akkori, a világon leghatalmasabb politikusától, államfőjétől. Talán nem volt véletlen, hogy az „eszperantó“ és az „új gondolkodás“ közötti kapcsolat is feltünt neki, miután meghívott bennünket eszperantistákat Moszkvába, ahol előadást tartott nekünk, a népek demokratikus szabadságáról.

Sajnos, azonban most úgy tűnik, hogy a politika teljesen elfelejtette ezt a változást, visszaesve a múlt klaszikus ellentéteibe. Minthogyha a mostani fiatal politikusok, a történelem e epochális változásáról, nem akarnának tudomást szerezni. Ignorálva, minden reális földi világot megsemmisitő veszélyt, tovább akarva játszani, a világ szípadán, a dialektikusan meggyöző művészetet.

Összehasonlítva Nemerével megmutatkozik a művészet bevetésének lehető lényeges különbsége. Ő beleveti az iírás művészetét, olyan komoly valóság könnyedi megértésére, mint a történelem-politika. Ennek az értéke ott mutatkozik meg élesen, ahol szembesítjük a művészet kihasználását, egy kudarcos színész elmebeteg, dialektikusan meggyőzni akaró művészet játékával, aki még tragikusan, több visszamaradt alátámasztókra is talált.

Mert a tagédia ott kezdődik, amikor a játék letér a színpadról a valóságba, a különbség észlelése nélkül. Kifordítva és komolyan véve azt, amit nem lehet a káoszban megkülönböztetni attól, ami a létet veszélyezteti. Ez pld. a mostani jobb-bal- oldal leegyszerüsített játéka. Ezek szerint, baloldalról, a demokratikus szuverenitás, jobboldali nacionalizmusnak van interpretálva. Jobb oldalról meg a demokratikus szabadság, liberális baloldaliságnak. Alátámasztva e fogalmak káoszát a zsurnalizmustól, akik olvasókat csapnak be, csak azért, hogy a cikkeiket el tudják adni.

Az utóbbi időben Nemere mindig kevesebbet írt eszperantó nyelven, ami részben érthető lehetett. Valószínűleg azért is, mert feltette magának azt a célt, hogy megdöntse a világrekordot, amihez már közel állt, amit végül el is ért. Mert ahhoz, hogy egy nyelv szellemileg termékenyen follyon, csakis rá kell koncentrálni, különösen ha az alkotó idősebb lesz.

Amikor megkérdeztem tőle, miért nem írta meg eszperantóul is „Magyarország történetét“, azt válaszolta, hogy arra már nincs ideje. De örülne neki ha valaki lefordítaná. Horvát József ismert eszperantista, vállalta ezt a nagy feladatot és lefordította a k.b. ezer oldalas három magyar kötetet. Én követtem Jóska fordítását , amihez mindig újból, Nemere stílusát olvasva, elragadtatását fejezte ki. Nekem meg dupla örömet jelentett, Jóska mesteri eszperantó fordításával, megint átgondolni Nemere művét.

Az én elragadtatásom Nemere művétől odáig vezetett, hogy Nobel-díjra akartam fölajálni. Beszéltem is olyan személyekkel akik kompetensek voltak továbbítani az ajánlatomat. Sajnos, Reinhad Selten maga is Nobel-díjas, egy évvel előtte elhunyt. Őt ismertem, mert a 2009 -es EU parlamenti választásokon a Német EDE kandidátusok listáján, vele én is rajta voltam. Biztos lettem volna, hogy segít, mert ő is eszperantista volt.

Ezután Tonkin-hoz fordultam, aki azt ajánlotta hogy fordítsuk le angolra magyarról a művet, melyet érdemesnek tartok Nobel-díjra. Leforditattam egy profi fordítóval . Egy pár oldalt Tonkin is átolvasott és meg volt elégedve a fordítással. A következő lépésekkel jötteka problémák, mert Tonkin sem tudott olyan személyt találni akinek joga lett volna ajánlatot tenni (prof. Selten, akit ő is még az AIS alpításától ismert, már nem volt közttünk).

Nemere ajánlásához hozzájárult ,hogy kétszer egymás után a PEN klubban az eszperantót mint elnök képviselte. Angolra lefordított történelmi, (szerintem fő) művének és a nemzeti történelmek metódikusan, jelenünkben egzisztenciálisan szükséges fordulat, kihangsúlyozásával gondoltunk, (mi egyesek) megint egy eszperantista írót Nobel-díjra ajánlani. Ami már a múltban többször is megtörtént (eddig még sajnos további siker nélkül).

Hogy jelenünkben sem,.. miért nem? Csak most körül kell nézni a világban. Egy ilyen témát kihangsúlyozni, amikor a „globalizáció“ lényegéből kifordítva egyeseknél káromkodási szóvá vált. Mit kereshet egy ilyen kaotikus állapotban az eszperantó is? Habár földünk lakoságának nagy része, kereszténynek tartja magát, amival a világot-földet átfogónak akarása, már többmint kétezer éve ezelött megkezdődött.

De a mai napig sem lett sokaktól belátva, ami már akkor is megkezdődött, a klasszika átlépésével. Habár jelenünkbe szükségessé vált, ha még itt akarunk maradni ezen a földnek nevezett bolygón. A klasszikus ellentétek végéhez a tudomány is a kvantummechanikában eljutott. Ebben meg megmuatkozott a dialogíka szükségessége, amiben az eszperantó fontos szerepet tud játszani.

Köszönöm a figyelmüket