A klasszikus tudomány elöbb abból indult ki, hogy az atom az anyagnak a legkissebb része. Ez a feltételezés az európai gondolkodást k.b. 2,5 ezer évig határozta meg. Az egyoldalú, szubsztancionális gondolkodást követte, dialektikusan, a materializmus és az idealizmus. Az idö hatásának lényeges meggondolása nélkül, ami a fejlödés jelentöségét gátolta. Mely az individualizmusból a valóságba, dialogikusan, a másikhoz vezetett volna.
Habár a klasszika átlépése, már az idöszámítás kezdetétöl megkezdödött, még 2 ezer évig, ez a „dialogikus lépés” tudatosan nem jelent meg. Még jelenünkig szükség volt a történelmi fejlödésre, ennek a lépésneka jelentöségét megérteni. Még csak most lett a „lét-egymástól-függése” tényszerüen tapasztalva, az ekzisztenciális kapcsolatok kinyilvánulása árán egymáshoz.
Az ami több mint kétezer éve ezelött megmutatkozott, a jelenben tudományos bizonyítékokkal is, szükségessé vált. Mert egyoldalú hatalomgyakorlás, úgy a természetben, mint a társadalomban sem, többé nem türhetö, ha az ember ezen a földnek nevezett bolygón, továbbra is létezni akar. Akkor többoldalú differenciált kapcsolatokra van szüksége a földön.
Az atomfizika fejlödésével a kvantum teóriában, egész új eddig még nem ismert összefüggések lettek megfigyelve, a természetben és az emberi kapcsolatokban. Az atomfizika klasszikus oszthatatlansága, a müszerek fejlödésével át lett lépve. Az atommagban és körülötte mozgások lettek felfedezve. Amikor az atommag hasításának lehetösége is feltünt. Forradalmi hatással, nem csak az emberi tudományra, hanem a szociális környezetére is.
A legújabb megfigyelések a kvantummechanika szerint, a protonok és neutronok mozgásai az atommag körül, olyan eredményeket mutattak, melyek az elöbbi klasszikus fizika elképzeléseit teljesen megváltóztatták. Faktikusan, az embernek, még csak „lehetöségek” maradtak. Úgymond egy hozzáférhetö ajándék, de ebben az esetben egészen az univerzumig, a tudományosan található kvantum információkban.
Igy a kvantumteória a legjelentösebb tudománnyá fejlödött, a klasszika átlépése után. Olyan jelenségeknek is felvilágosítást és megértést nyújtott, melyek azelött csak homályosan feltételezve voltak. Úgyhogy az utóbbi kvantum fizikai ismeretek szerint, mérhetö tételek az univerzumból is elérhetök lettek.
Az utóbbi idökben olyan ismeretek is tudatosodtak, mellyek a klasszikus fizika alapjait megrázták. Egyik a legfontosabbakból, hogy az anyag olyan értelemben ahogy a klasszika elképzelte, egyáltalán nem létezik. Egyszerüen megmondva, az anyag szilárdan nem létezik, hanem csak mint energia.
Ha meg ezt a szilárdnak feltételezett anyagot részekbe osztjunk, vagyis energiát alkalmazunk a vonzását darabokra osztva, az atomokig (az embertöl eddig a legkissebb darabokig tudományosan gondolt anyagig). Tapasztalhatjuk hogy, a neutronok és a protonok az atommag körül mozognak, valamilyen energiától odahúzódva.
Az utóbbi tudományos mérések szerint, meglett ismerve, hogy 96% ebböl az úgy.n. anyagból energia. Tehát ez az erö amely az atomokat összetartja (egyszerübben megmondva, hogy ne repüljönek szanaszét). A tudomány már azt is megismerte hogy, egy atommag széthasításakor (földközeli dimmenziók szerint) óriási egymást ellökö pusztitó energia keletkezhet (az atombomba).
Vonzás és taszítás, az energiának két mozgás iránya, melyek az emberi ekzisztenciát meghatározzák. A vonzó erök megtartják és felújítják az élölényeket a földön. Az állatoknál és az embernél a vonzás megmaradási erö. Ekkor két különbözöen feltöltött erö müködésére van szükség. Az embereknél ez, a nöi és a férfi erö.
A férfi és a nöi erök vonzásánál, ösidöktöl óta a legerösebb emberi energia müködik. Pszichológiával most már több mint száz éve tudatosan meglett ismerve, hogy a szexuális energia a legerösebb ösi ösztöne az emberi egzisztenciának (mely azonban továbbra is lényegében ismeretlen titok maradt). Majdnem ugyanebba az idöben kezdödött, a mérhetö tudomány, az energiát kvantum részletekben észlelni.
Hogy az ugyanolyan elöjellel feltöltött elemek, az emberi kapcsolatokban nem taszítják el egymást, azt az segíti elö, hogy különbözö (kvantum) mennyiségben vannak a nöi és férfi erö föltöltések, minden individuumban, melyek kölcsönösen felismerik, majd dialogikusan vonzák egymást. A legmagasabb dialogikus egyesülés, a szeretetben van. Ez egy eksz-sztatikus állapot, amikor valami új keletkezik, egy új élet, egy müvészi alkotás, egy tudományos felfedzés, stb.
A taszítás az embereknél dialektikusan történik, mert a különbözö elemek az ellentétek miatt nem tudnak egyesülni, hogy valami új kelezkezhessen, hanem mindegyik csak saját magát akarja meggyözödve átharcolni, még a másiknak a megsemmisítéséig is. Ami legvégin a sajátmaga megsemmisítéséig vezet, mert egy ember maga, másik nélkül, nem tud létezni a világban.
Különbözö kultúrák mutatták be, az emberi létnek alapjába véve, ezt a két meghatározó viszonyát. Az európai klasszikus kultúra alapjai, a görög mitológia istenek genealógiájában, a férfi és a nöi erötöl vannak meghatározva. Szilének nyájai nimfáktól vannak szekszuálisan vonzva. Egészen a legfölsöbb istenekig, melyek maguk is a vonzást megtestesítik. Úgymint erosz a férsfiast és eosz a nöiest, továbbadva potencukat a többi föisteneknek.
A keleti kultúráknál, úgymint indiában, a hindu mitológia szerint, pld. a test joga gyakorlatokkal meditativ állapotra hozva, a férfi és nöi erök átvételére van érzékenyítve, az istenekkel, shivával és shaktival, magas fokú jogában, a tantrában identifikálva. Hogy ebben az eksz-sztatikus állapotban a nöi és férfi erök egyesülésében, az alkotó erök közvetlenül tapasztalva lehesenek.
Az ösi vonzása a nöi és férfi eröknek azóta van, amióta az ember egyáltalán létezik a földön. Tudatos lett azóta, amióta tudományosan „saját magát” megfigyelni tudja. Ahol maga a tudomány is kezdödik, amikor az ember magát megfigyeli és klasszikusan objektiválni tudja.
A klasszikus tudományban az objekt, azután elvált a létnek a sajátmaga megfigyelésétöl és tudattá, vagyis szubjektá alakult. A klasszikus-objektiv fejlödésben, ez a tudomány elérte az utóbbi, k.b. száz évben a határait is. Miután egyes új utak, az „új gondolkodásban” az utóbbi idöben ekzisztenciálisan is szükségesek lettek.
Elöször, a klasszikus európai filozófia, a teoretikus fejlödésében elérte, a dialektikus meggyözö müvészettel, az ellentétek végét. Mely az ógörök óta az igazságkeresésnek, metódusaként funkcionált. Ezután mutatkozott meg az az új filozófiában, az „új gondolkodás”, a klasszika átlépésével.
Konkrétan „dialogikus gondolkodás”-nak, vagy „lét gondolkodás”-nak nevezve. Vagy mindkettöt kozösen „nem dialektikus gondolkodásnak” is lehet mondani, mely a klasszikus idealista filozófiát átlépte. Ebben az értelemben, ilyen gondolkodási módba keletkeztek, idöszerü mozgalmak melyek intellektuálisan feltételezve, még abban az idöben, közeledö katasztrófákatt el akartak kerülni.
Egyik közülük az eszperantó volt, a nnemzetközi nyelv, amely lényegéböl kifolyólag, a népek megértését tette céljául. De a béke mozgalmaknak, egyike se tudott érvényesülni, a háborút uszító dialektikusok ellen. Két katasztrófális világháború következett, millió ártatlan áldozattal.
A figyelmeztetés újabb háború veszélyétöl, a 2. világháború befejezése után következett. Az éppen akkor felfedezett atommag hasításával keletkezö, taszitó energia pusztító tapasztalata után. Amely következetesen a politikai eröviszonyok kiegyensúlyozottsága árán, majdnem a mai napokig tartott.
Remélve a jövö dialogikus együttmüködésére, kelet és nyugat között, az ellentétek egyensúlyai fel lettek bontva. Nyilvánvalón azonban ez a feszültségnélküli állapot nem tetszett egyes hatalmon levöknek és megkezdték, saját érdekük szerint, a békés együttmüködés aláásását. A dialogikus „új gondolkodást” oldalra tolták, és megint a klasszikus dialektikus meggyözö gondolkodást, hátraléptekben visszaállították.
Az új dialogikus gondolkodás kritikája, megkezdödött még a szellemtudományi kezdetékor, a klasszikus hatalom tulajdonosainál. A lerögzödött politikai osztályoktól, a nemzet állami egyetemek tudósaikig. Mint tudományosan nem elégé egzakt vissza utasították a dialogikát. Ahelyett a „sztratégikus gondolkodás” mint új klasszikus megoldás , valójában az „üzleti konkurens gondolkodás” lett pótlásnak bevetve.
A legkülönbözöbb politikai és katonai sztratégiák lettek kidolgozva, visszanyúlva a dialektikára. Mindegyik meggyözödve a saját hibanélküli sztratégiájáról. Söt több atomhatalomnál is „biztos” sztratégiák lettek kidolgozva, egy atomháborúra is. Szerncsére eddig még nem kisérelték meg a valódi „biztonságot”. Azonban a kisértés, mindig aktuálisabb lett, különösen a mostani háborús helyzetben európában.
Történelempszichológiailag érthetö, hogy az ember több évezredes agressziv fejlödése után, ezt nem tudja csak egyszerüen elfelejteni. Hanem nosztalgiában a régi klasszikus rendet, habár már nem idöszerü, de mégis meg akarja tartani. Az idö azonban csak egy bizonyos mennyiségben engedi magát visszatartani, amig nagyobb mennyiségben, áttöri a gátat.
Figyelmeztetve lettünk már erre, több mint száz éve ezelött, amit mi akkor nem vettünk komolyan. Továbbra is játszottuk a világtörténelem színpadán, a dialektikusan meggyözö müvészetet. Mig jelenünkben a fenyegetés észlelése egzisztenciálisan szükséges lett.
A filozófiában, a „dialektikus gondolkodás vége”, egyes filozófusoktól már több mint száz éve elöre lett mondva. Ök beavatták az új „nem diaektikus gondolkodást”, ahol az idö központi jelentöséget kapott. Sokáig, a klasszikusan meghatározott gondolkodás, nem értette meg, a dialogikus gondolkodás lényegét, hogy „az idöt komolyan kell venni”.
A bizonyítás eljött ezután tudományosan is, a kvantummechanikában. Amely aláhúzza a klasszika átlépését és az „új dialogikus ondolkodás” érvényességét. Ami szerint nincsenek rögzített ismeretek, hanem csak „lehetöségek”. Vagyis, a dialektikusan meggyözö igazságnak nincs értelme. Mert minden emberi igazság idöben határozott. Ami anyit jelent, hogy minden idöben újból kell az igazságot dialogikusan keresni.
De a dialogika szükségletesége, nem csak gondolkodó elörelátással és megerösítve tudományos bizonyítással, hanem a közvetlen jelenben, történelmi tényekkel is, alá van támasztva.
Igy dühöng európában, az elöbbi figyelmeztetések ellenére, egy az emberiségnek egzisztenciálisan veszélyes háború. Melyet többé nem lehet dialektikus gyözelemmel, hanem csak dialogikusan tárgyalt, diplomatikus kompromisszumal megoldani és befejezni.
Ezek szerint, a kitolása és megakadályozása a dialogikus béke megoldásának, a klasszikus emberi jogok szerint is, kriminális müvelet. Jelenünkben, ebben az esetben amikor az élet léte is, a földön veszélyben van, ez egy univerzális büntét, a teremtés ellen. Ezért globálisan ki kell vizsgálni, kik a felelösek ezekért a cselekményekért, elvenni tölük a hatlmat és felelöségre vonni öket (ha még marad idö hozzá).
Az idö nem akceptálása tragédiát követel. Ehez van a történelemben elég tapasztalati bizonyíték. Ha valóságban a játék, a komolyal össze van keverve, tragédia lehet belöle. A szípadon ez klasszikusan eltürhetö (ami a klasszika lényegéhez tartozik). De jelenünkben, a valóságban mutatkozik már, ennek a játéknak a tragikus vége is. Úgy tünik, hogy ez történik most a jelenünkben is.
Habár a múltból eleget tanulhattunk volna, egyes érdekeltek nem tudnak megválni, a meggyözö játék müvészetétöl, hanem más külsöben kiadva, megpróbálják ugyanazt tovább folytatni. „Sztratégiának” nevezik most az „új csodajátékot”. Csak a valódi idö, másképen történik, nem engedi magát becsapni. A létnek nincs stratégiája, ahhoz csak alkalmazkodni lehet, ahhoz ami megmutatkozik, ami kinyilvánul.
De, hogy az igazság még mindig nem mutatkozott teljesen meg, tudományosan is tapasztalható lett, a kvantummechanikában: Hogy az embernek csak relativ lehetöségek vannak megadva. Nem isteni igazságok, melyek szerint az ember magát is istennek gondolhatná (ami a mai napokig is sokszor megtörténik).
Marad neki, csak Isten segítségével, tehát dialogikusan, az igazságot keresni és reménykedni, hogy az univerzumban a végtelen nemtudásból valami tudást ajándékba megkap.
Évszázadokon keresztül, mérnökök millióitól, kiszámítottan kifejlesztett technikai világ, elérte a klasszika végét. Átlépve kvantumteóriával, kvantenfizkában, megszabadulva a klasszikus elhatározottságoktól, teljesen új ismereteket ért el. Amikor a valódi idö dialogikája, egészen új értékelést kapott, azon keresztül, hogy az igazság keresésére, dialogikusan mindig újból és újból szükség van.
Köszönöm a figyelmüket
/
Sign-in to write a comment.